A legtöbben délután és este futunk. Egyszerűen akkor jut rá idő a napirendben. Ilyenkor előkészítjük a futóruházatot, esetleg változtatunk rajta az aznapi körülményeknek megfelelően, majd belebújunk a futócipőnkbe, aztán indulás futni!
Sokféleképpen megközelíthető a futópálya. Van aki csak kilép az ajtón, és már mehet is. Van aki kisétál, és vannak akik valamilyen járművel közelítik meg a helyet. Sokan már ilyenkor elkezdik az átszellemülést, maguk mögött hagyják a napi dolgokat, és elkezdenek ráhangolódni az aznapi távra. Tulajdonképpen ilyenkor kezdődik el észrevétlenül az, amiről ez a bejegyzés szól.
A megérkezést követően kezdődhet a bemelegítés…és itt tűnik fel először a dolog. Néznek mások, mit néznek, figyelnek. Feltűnt már ez a jelenség? Néha olyan, mintha mindenki téged figyelne. Milyen a ruhád, hogyan futsz, milyen márkájú a cipőd vagy a fülesed.
Sokan ilyenkor válaszreakcióként kihúzzák magukat, vagy hirtelen látványos nyújtásba kezdenek, vagy belehúznak a tempóba. Valahogy, de reagálni kell! Persze vannak, akik egyszerűen csak kötelezik magukat, hogy ne nézzenek vissza. Úgy csinálnak, mintha nem vennék észre. Persze ez mind energiájukba kerül.
Ha ismerősek a fenti sorok, akkor nem magadra, nem befelé figyelsz, hanem folyamatosan azzal vagy elfoglalva, azon agyalsz, hogy mit szól hozzád a külvilág. Kintről várod a megerősítést, egy mosolyt, a kapcsolódást, bármit, aminek az lesz a következménye, hogy előbb a légzéséd száll el, aztán a pulzusod. Az egésznek, annak, amit csinálsz, nincs semmi értelme. Pózolni a kifutón kell. Ha így futsz, akkor hamarosan abba fogod hagyni. Statisztika.